dec 122016
 

Bő évtizede még elég ismeretlen volt nálunk a stollen, a németek leghagyományosabb karácsonyi süteménye, de azóta a magyarországi konyhákat is meghódította. Pedig ha úgy sütik, ahogy az a nagy (sütő)könyvben meg van írva, nem kedvez teljesen a magyar ízlésnek. A valódi stollen kissé száraz, porhanyós sütemény, ilyennek kell lennie. Aki nem ismerné: kelt tésztával készült, arányaiban rengeteg mazsolát és aszalt gyümölcsöt tartalmazó gyümölcskenyér-szerűségről van szó, aminek a tetejét több rétegben vastagon bekenik folyékony vajjal és igen vastagon még porcukrot is szórnak rá. Continue reading »

nov 282010
 

Kekszsütésben nem vagyok túl nagy, ezt inkább másokra hagyom, akik eddig is fényesebb eredményeket értek el tőlem. Azért leszögezném, hogy a nemkekszezés nem a minőség hiányát jelenti, inkább a gyakoriságot, de már elkezdtem rágyúrni:).

Ezt a kis gyúrmányt a héten készítettem, és amikor egyiket a másik után nyalakodtam el, rá is jöttem, miért nem szeretem annyira a kekszeket. Túl sok bennük a liszt :).
Nos, ebben semmi liszt, ráadásul csupa egészség. Az ötlet nem túl eredeti, a marcipánnal töltött datolya eléggé lerágott csont, viszont csontból a finomabb fajta. Most eléggé fel is túrbóztam, a narancslikőrtől és a balzsamecettől nedvesen lágy lett a marcipán. Most pár hónapja újra a balzsamecet-korszakomat élem, majd ez is elmúlik és jön valami más.

Vigyázat, ehhez semmiképp sem a szokványos, salátákhoz való, hanem nagyon sűrű balzsamecet kell, különben túl lágy és savanykás lesz a marcipán. Ha ilyenünk nincs, biztos jó bele a balzsamkrém is, azt úgy nem próbáltam. Narancslikőr helyett mást is használhatunk, mehet bele amaretto vagy akár egy kanál narancslé is, a lényeg a massza lazítása és ízesítése.
Az egész viszont nagyon finom, rémesen eteti magát, a vitaminok és az ásványi anyagok tömeges jelenléte pedig megnyugtatja a lelkiismeretet. Nem rossz kiindulópont így karácsony közeledtével, igaz?

Datolya balzsamecetes marcipánnal töltve
Balzsamecetes marcipánnal töltött datolya

(Datteri secchi ripieni di marzapane aromatizzato all’aceto balsamico)

45 db datolya, aszalva, magozva (450 g)
200 g marcipán (egyszeres sütőmarcipán 50% mandulával)
____(ill. cukor nélkül házilag fele-fele arányban porrá őrölt édesítővel gyúrva)
2 marék dió (60 g)

1 ek narancslikőr (Grand Marnier)
1 ek sűrű balzsamecet
kb. 120 g (fehér)csokoládé

1. A szobahőmérsékletű marcipánt feldarabolom. A diót durvára vágom és száraz serpenyőben kevergetés mellett illatosra pirítom. A marcipánhoz adom a diót és jól összekeverem a likőrrel és a balzsamecettel. Úgy jó, ha a massza lágy, de még foghatóan formázható. (A narancslikőrön és a balzsameceten kívül bármilyen más gyümölcsbalzsammal és folyadékkal is kísérletezhetünk.) Egy nagy deszkán kézzel laposra nyújtom, hogy jobban lehessen vágni.
2. A datolyát kimagozom (legjobb magozva vásárolni). A marcipánból kis darabokat vágok és dundira megtöltöm a datolyaszemeket. Ez a marcipánmennyiség nagyjából 45 darab datolyához elég.
3. A csokoládét vízgőz fölött megolvasztom és hagyom egy kissé visszahűlni, hogy jobban tapadjon rajta a csokiréteg. Kiterítek egy nagy sütőpapírt.
Két villa segítségével meghempergetem a csokiban a datolyát és óvatosan ráfektetem a papírra. Hagyom, hogy teljesen megszáradjon, ez akár két óra is lehet. Aki gondolja, a csokoládé rétegzését még egyszer megismételheti, vagy az egyik végét akár sötét csokoládéba is lehet mártani, ez esetben több csokoládé szükséges.
45 db lesz belőle /

jún 012010
 

Mindig is tudtam, hogy nem árt jóban lenni a zöldségesekkel. Persze a hentesekkel sem, a sajtos sem smafu, a halasról meg már ne is beszéljünk, de most nem róluk van szó.

Több zöldségest tartok mostanában, muszáj, hogy több lábon álljon az ember, nem? Az utóbbi időben kissé elhanyagoltam a kis szicíliait, pedig régebben naponta eldiskuráltunk az olíváról meg a paradicsomról. Ritkábban térek be hozzá, de kizárólag rajtam kívül álló okok miatt. Két hete beugrottam újra, látszott rajta, hogy rémesen megörült nekem (lefordítom: annak, hogy megint komolyabb összeget hagyok nála:). Miután szokás szerint széles mosollyal kihozta a szatyraimat, megígértem neki, hogy hamarosan újból itt hagyok nála vagy harminc eurót. Ezt most megint lefordítottam az ő nyelvére, de megértettük egymást:) Hiába, válság van, különben meg nála van a környék legzamatosabb fekete olívabogyója.

Zöldségfronton a cékla segítségével sikerült szociális kapcsolataimat tovább kiépítenem. Miután két hónappal ezelőtt egy közeli, kistermelő zöldségesnél felvásároltam az összes maradék, eladhatatlannak hitt céklájukat (két kilót), elkezdtünk összemelegedni. Már ott tartunk, hogy folyamatosan tájékoztat az utcai pletyikről és szól, ha valahol érdemleges dolog történik. Ezek nagyon fontos mozzanatok tudnak lenni és ezt csak az tudja értékelni, akit kisegített már egy-egy utcai szóbeszéd.
De hogy haladjunk is a történetben, múlt héten betértem rebarbarát venni. A férjem már két hete nyaggat, hogy szeretne rebarbarás süteményt enni. Anyósom, aki egyébként nagy rebarbarasüteménysütő, küldött vele egy tál sütit. Ez azon nyomban elfogyott, utánpótlásról pedig nekem kellett gondoskodnom, nehogy megszakadjon a rebarbaralánc. Valami ilyesmit magyarázott a férjem, mert azt mondta, hogy ezt folytatni kell. Mint valami diétát:).

Szóval, megyek be a zöldségeshez, és bár nem hiszem, hogy pont egy zöldségbolt lenne a legkedvezőbb fórum arra, ahol süteményrecepteket vitathatna meg az ember, de én mégis megkérdeztem L. asszonyt, hogy ő vajon hogy süti a rebarbarás süteményt. Abszolút meg voltam ugyanis győződve arról, hogy aki eladja, annak komoly családi receptek vannak a birtokában is.

Egy kiló alma, két üveg szilvabefőtt és egy doboz házi borjúmájkrém között gyorsan elmondta, hogy tejszín és tojás (abból kettő), meg persze marcipán, a tetejéről a morzsát ki ne hagyjam, úgy lesz az igazi. Meg persze gyömbér, gyömbér, gyömbér. Hát ennyi. Ebből a rendkívül pontosan vázolt receptúrából készült ez a rebarbarás quiche, amiről a férjem azt mondta (ötször), hogy jobb, mint a mamájáé :)
Ehhez nincs is mit hozzáfűznöm!

(Gyömbér helyett kevés fahéjat tettem bele. A sima omlós tészta helyett pedig ezt a túrós-olajost használtam, mert gyorsabb és mert olyanom volt, de bármilyen tészta jó alá. A megszokott quiche-ből kiindulva próbáltam eltalálni a tejszínes öntet arányait, a morzsa mennyiségét pedig leszűkítettem a tejszín miatt. A barnacukor az íze miatt került bele. A marcipánt előzőleg szeletekben tettem a rebarbarára, a receptben már rászórva írom, úgy jobb lesz. Azt hiszem, elég jól sikerült eltalálnom az arányokat, legközelebb még javítgatok rajta.)
Fázisfotókat felteszek, de ha elfelejteném, az sem lesz nagy tragédia.

Marcipános rebarbaraquiche
Marcipános rebarbaraquiche

A túrós-olajos tésztához
200 g liszt
1,5 tk sütőpor
100 g túró (20%)
4 ek (60 ml) tej
4 ek (60 ml) szőlőmag-, repce-, napraforgóolaj
csipet só
1 ek cukor
1 ek vaníliakivonat (elhagyható)
A töltelékhez
300 g rebarbara (tisztítva mérve)
3 ek (barna nád)cukor
150 g egyszeres marcipán (50%-os mandulával)
A rávalóhoz
2 db tojás (nagyméretű)
200 ml tejszín (min. 30%-os)
2,5 ek (barna nád)cukor
A morzsához
100 g liszt
50 g cukor
70 g vaj
1 csipet só
2 csipet őrölt fahéj

Egy tálba teszem a lisztet és az összes hozzávalóval együtt néhány mozdulattal tésztává gyúrom. Gyorsan összeáll, nem is kell sokáig nyomkodni, mert a tészta ragacsos lesz.
Alaposan kivajazok egy 26 cm ø-jű kapcsos torta(- vagy egy rackásszélű pite)formát és beleegyengetem a tésztát úgy, hogy 3 centis pereme is legyen.

A rebarbarát megmosom, ha szükséges, meghámozom és lehúzom az esetleges szálait, majd 4 cm-es darabokra vágom. Egy tálban összekeverem a cukorral. A marcipánt durvára lereszelem (ez legkönnyebben új megy, ha előtte betesszük a hűtőbe). A sütőt 180 °C-ra (légkeverésen 160 °C-ra) előmelegítem.
A tésztára egyenletesen ráteszem a rebarbarát és rászórom a marcipánt.
Egy tálkában villával felverem a tojásokat és hozzákeverem a tejszínt és a cukrot. Egyenletesen ráöntöm a rebarbarára.
Betolom a sütőbe és 10-15 percig sütöm, amíg a teteje picit hártyás nem lesz.

A morzsához egy tálba teszem a lisztet a cukorral és a fahéjjal, majd beleöntöm az épphogy folyósra felolvasztott vajat. Két villa segítségével lazán morzsává alakítom, majd kézzel, a hüvelyk- és a mutatóujjam segítségével egyenletesen a tészta tetejére morzsolom.
Visszateszem a sütőbe és további 30 perc alatt megsütöm.
1 db 26 cm ø-jű pite / 8 szelet /

Rövidített változat még egyszer:
– összeállítom a tésztát
– kivajazom a formát és kibélelem a tésztával
– a rebarbarát felvágom, összekeverem a cukorral
– a sütőt előmelegítem
– a tésztára elosztom a cukros rebarbarát
– a rebarbarára szórom a marcipánt
– a tojásos tejszínt ráöntöm
– 10-15 percig sütöm
– összeállítom a morzsát, rászórom és sütöm még kb. 30 percig.

Marcipános rebarbaraquiche

nov 222008
 

Hát kérem, kérlelhetetlenül itt a tél. A naptár szerint ugyan még várhatott volna egy ideig, ha nekem szól, akkor be sem teszi a lábát oda, ahol én vagyok, de a télnek álcázott kései ősz meghozta számomra a karácsonyi hangulatot is. Most már nem kapálódzok ellene, mint néhány hete, amikor verőfényes, simogató napsütésben kellették már magukat a karácsonyra szánt portékák. Akkor az még vicces volt.

Most már nem az. A házból kilépve fázósan húzom össze a kabátom, meleg sálat tekerek a nyakam köré és előszedtem a szekrény mélyéből a csinos gyapjúkesztyűmet is. Annak idején pénzt nem sajnálva vettem egy gyönyörű darabot, hogy legalább a hideg kellemes emléket ébresszen bennem és kedvem legyen kidugni az orromat a fagyos (plusz tízfokos:-) zimankóba. (Azóta rájöttem, hogy ez igencsak jó terápia. Egy divatos, drága darab túlsegít néhány vészhelyzeten is…)   

Egyszóval, mától, jobban mondva már a hét közepétől a konyhámban kikiáltottam a karácsonyi előkészületeket. A dolog azzal kezdődött, hogy a férjem hazahozott az egyik útjáról néhány karácsonyi cédét. Legalább harminc van itthon ebből a műfajból, de az a meglátása, hogy sosem elég az ilyesmi, karácsony minden évben lesz, a cédét pedig nem növi ki az ember, mint holmi mikulásruhát. Egyszóval, fel is tette az elsőt, és olyan kellemes, fahéjillatú, gyömbérízű hangulatunk kerekedett, hogy azon nyomban megnyomtam azt a bizonyos gombot. Kekszet már sütöttem, ugyan nem ezt, de ez a régebbi darab nagyon finom lett. A titka elég egyszerű: marcipán lakik a belsejében, és én imádom a marcipánt, ráadásul azt még lekvárral is összekevertem, úgy gyömöszöltem a belsejébe. Egy hihetetlenül egyszerű, mégis rafinált receptúra, viszonylag gyorsan el is készülünk vele.

Diós-marcipános golyók

Diós-marcipános golyók

Az omlós tésztához
200 g vaj
400 g liszt
150 g cukor
1 db tojás
1 csipet só
A töltelékhez
100 g dió
100 g nyers marcipán
100 ml ribizlilekvár vagy -zselé
A tetejére
25 db ép fél diógerezd (kb. 50 g)
25 db kandírozott maraschino meggy
100 g étcsokoládé (min. 60%-os)
1 ek vaj
1 ek víz
2 ek cukor
 

A hideg vajat kisebb darabokra vágom és egy tálban a többi hozzávalóval omlós tésztát készítek. A kész tésztát fóliába tekerem és 1 órára behűtöm.
Közben a sütőt légkeverésen 180 °C-ra (alsó-felső állásban 200 °C-ra) előmelegítem.
A töltelékhez a diót apróra vágom és a szintén villával apróra tördelt marcipánnal és a zselével együtt egynemű masszává keverem.
A tésztát kiveszem a hűtőből és 50 darabból kézzel kicsi golyókat formálok. Tenyérrel ellapítok egy-egy golyót és a tetejére egy kanálka tölteléket teszek, majd újra golyóvá gyúrom. Mindegyik tetejére teszek még egy fél diót vagy egy szem meggyet.
A diós golyókat beteszem a sütőlappal kibélelt sütőbe és 20 perc alatt készre sütöm. Max. 40 °C-on összeolvasztom a mártás hozzávalóit és ha kihűlt a keksz, a tetejére mintásan pöttyintek belőle.
50 db diós golyó / 

Már 132008
 

Nem egy recept, vagy esti vacsora kezdődött már úgy, hogy bekukkantottam a kamrába és végigpásztáztam a – néha csak az üvegek mögül kikandikáló, megbúvó, nem is túl szegényes – kínálatot. Ilyenkor rendszerint úgy kezdődnek a receptleírások, hogy "az úgy kezdődött, hogy találtam a kamrában egy gyanús kis csomagot…. . Hát, most sem volt ez másként :)
Noha a csomagocska korántsem volt még gyanús kinézetű, de zöld, az igen, az nagyon zöld volt! Egy zöld színű marcipánmasszáról volt szó, amit még néhány hónapja tettem magamévá, nyilván még a tél derekán is már a zöldellő rétekre és csivitelő madarakra asszociáltam, mikor minden tervszerűséget sutba dobva leemeltem a polcról. Merthogy tervem nem volt vele, az biztos!
És eljő a zöld marcipán ideje is egyszer.

Hazaérve bevágtam a fiókba az >egyszer-majd-ez-is-jó-lesz-valamire< felkiáltással. Akkortájt volt nekem egy panna cotta időszakom.

Gondolom mindenki tudja, mi fán is terem az a panna cotta. Aki mégsem, annak el kell mondanom, hogy ez egy igazi olasz, krémes desszert, és nem több, mint amit a neve is mond: főzött tejszín. Vagyis évszázadokon keresztül a tejszínt egy kis cukorral és néha még egy kis tejjel, talán még egyéb fűszerekkel is felfőzték, vagyis addig főzték, amíg az teljesen be nem sűrűsödött. Ahogy mi mondanánk manapság, beredukálták. Ebből lett egy isteni finom, főtt tejszínkrém. Vagyis >panna cotta<. Bűnösen jó, finom, tömény, krémes, kalóriadús, de kit is érdekelt ez akkor! Ez volt a panna cotta alapja, amit mára, hála az egészségügyi, világmegváltó, reformkori trendeknek, már zselatinnal dúsítanak, illetve stabilizálnak. Hogy magától is megálljon a talpán…. Azért, hogy a formából kiborítva mindenféle flancos rávaló cuccot rá tudjanak aggatni… mint például gyümölcs, karamell, kekszek, ez, az. 
Pedig régen az igazi panna cottát mindig is belekanalazták egy pohárkába, ott szépen megdermedt, amiből aztán a kis bambinik meg szépen kikanalazták. Hogy is másként, ki sem lehetett volna azt borítani. Így nem kellett annak zselatin, meg stabilizáló, meg semmi! Nem kellett annak más, csak nagyon jó minőségű, sűrű, házi tejszín, talán egy kevés tej, pici cukor, és egy Mamma, aki néha megkeveri ….

Persze eljöttek a modern idők, a panna cottát karcsúsítani kellett, és létrejött a zseléformájú, nagyvárosi, nagyvilági panna cotta… Persze az olasz konyhában is használnak zselésítő szert, de nem a hagyományos zselatint, ahogyan az nálunk szokásos, hanem egy halfajta, a viza uszonyából kinyert zselésítő anyagot. De itt most ez sem került bevetésre…. 

Hogy zöld színű legyen a panna cottám, belereszeltem a fellelt zöld marcipánomat. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ebben is ételszínezék van, de annyira gyönyörű a színe, hogy az optika kedvéért ennyit igazán megengedhettem magunknak. Ezzel kész is lett a zöld csoda.
De főleg azért született ilyenre, mert Ízbolygónál találkoztam egy marcipános panna cottával … :)

Időközben Tintaleves Esztere egy fantasztikus felfedezést tett, és rávezet bennünket a panna cotta angol-olasz evolúciós folyamatára.

További, zöldszínű desszertek:
Joghurtos-mentás-kivis ananászkehely (Étel, ital, kicsi Vú)
Kivifagylalt (Lilahangya)
Szüreti joghurttorta (akár kivivel is) (Grenadine)

Panna cotta zöld marcipánnal

Zöld panna cotta

400 ml tejszín (30%)
400 ml tej (1,5%)
150 g marcipán, zöld színű (1:3 arányú marcipán, pl. Szamos, Bako)

Egy lábasban felteszem forrni a tejszínt a tejjel és gyöngyözve, néha átkeverve úgy 30-45 percig forralgatom, amíg legalább a felére be nem sűrűsödik. Nem kell mindig őrízni, a tejszín miatt nem fut ki. (Ízesítés miatt tehetünk bele egy vaníliarudat, esetleg fűszereket is, de így is jó, ahogy van.) A marcipánt durvára lereszelem és elkeverem a sűrű tejszínnel, de forralni már nem kell. Nem baj, ha a marcipán nem oldódik fel teljesen. Cukrot nem kell beletenni, a marcipántól épp elég édes lesz.
Poharakba vagy tálkákba öntöm és legalább 4 órára lehűtöm, a végén még sűrűbb lesz.
4 x 100 ml panna cotta / 552 kcal / 44,6 g zsír / LF30 72,8%  

Panna cotta zöld marcipánnal 

jan 222008
 

Akárhányszor azon gondolkodom, milyen süteményt süssek hétvégére vagy akárcsak reggelire, a férjem szó nélkül rávágja: kicsiVú! Na, ebből már tudom, hogy azt a bizonyos diós koszorút szeretné, aminek kicsi Vú oldalán is nagy sikere volt. Nálunk is, ezért ha nem is minden héten, de igen gyakran sütöttem már.

Keresve sem találtam volna jobb alkalmat, hogy bemutassam a kicsivús marcipános koszorút. 
Kicsi Vú blogja ugyanis ma lett egyéves, ezen a helyen is kívánok boldog blogszületésnapot!!

Múltkor gondoltam egyet, és a koszorút dió vagy mandula helyett (mert már olyan is volt) marcipánnal töltöttem meg. Néha még a diós (vagy mandulás) töltelék alá is teszek egy vékonyka réteg sárgabaracklekvárt, de ebben az esetben a lekvárnak teljesen homogénnak kell lenni.
liszt minőségétől függően (ami nálam valószínűleg jobb, mert jóval kevesebb kell belőle) más arányokkal kellett a tésztát összegyúrni, vagyis nem több lisztet, hanem kevesebb folyadékot használok. Ez állandó visszatérő probléma, hogy a liszttől függően a recepteket rendszerint *át kell gyúrni*. 

Ez a koszorú tipikus példája annak, mitől is lesz egy recept sikeres. Legyen egyszerű, akár hétköznapokra való, de mégis rendelkezzen egy csipet rafinériával! Ez a koszorú nem más, mint egy sima kalácstészta diós töltelékkel. És ebben rejlik a titok! A tésztába került egy kevés fahéj (nem is olyan kevés:-), ami a tésztát látványosan feldobja. Mivel a tészta keskeny marad, nem lesz foszlós, mint a kalács, hanem ropogós marad. A töltelékkel pedig nem bajlódunk, csak gyorsan rákenjünk, hisz azt pillanatok alatt össze lehet dobni, nem kell főzni. Ha még szépen kerekre formázzuk, már nyert ügyünk van! Frissen, ropogósan a legjobb.
A koszorúforma bármilyen mutatós is, a mindennapokban jobban megállja a helyét a hagyományos rúdforma, még tárolni is jóval egyszerűbb.
Mindkét tölteléket leírom, természetesen a tésztamennyiségbe csak az egyik szükséges.

Marcipános koszorú

Marcipános koszorú

A fahéjas kelttésztához
250 g búzaliszt (BL-80)
1 csipet só
1 tk fahéj, őrölt
50 g cukor
12 g élesztő, frissen (¼ csomag, vagy 1 tk szárított élesztő)
50 g vaj
100 ml tej (1,5%-os)
1 db tojás (L méretű)
A marcipános töltelékhez
150 g marcipánmassza
2 ek sárgabaracklekvár (vagy narancslekvár)
A diós töltelékhez
75 g dió, őrölt
75 g kristálycukor
1 tk fahéj, őrölt
1 mk koriander / kardamom keveréke
1 csipet só
1 tk búzaliszt
60 g vaj, olvasztva

Ha friss élesztőt használok, akkor azt egy kevés langyos tejben először elkeverem.
Egy nagy keverőtálba teszem a száraz hozzávalókat, majd hozzáöntöm a kissé felvert tojással elkevert tejet és a folyósra olvasztott vajat. Kelttésztát dagasztok belőle majd pár órát hagyom, hogy megkeljen. (Én a kenyérsütőben végeztem el mindezt.)
Ha kész, lisztezett lapon kinyújtom a tésztát, közben elkészítem a tölteléket.
A dióshoz összekeverem a diót a cukorral, a liszttel és a fűszerekkel és belekeverem az olvasztott vajat, de összefőzni nem kell. A marcipántöltelékhez csak a marcipánt kell porcukron egy nyújtófával méretre kinyújtani.
A tésztalapra rásimítom az egyik tölteléket, ízlés szerint egy vizes késsel rá lehet simítani egy vékony réteg lekvárt is. (Főleg a marcipán lesz ettől igen jó.) A tésztát a hosszabb oldalánál feltekerem és egy sütőpapírral kibélelt rácsra vagy tepsire fektetem. A sütőt légkeverésen felkapcsolom 50 °C-ra, 5 perc után elzárom és ha van idő, hagyom még egy órácskát kelni. Akkor felkapcsolom a sütőt 170 °C-ra  fokra. Úgy 10 perc múlva, amikor kezd barnulni a tészta, ecset segítségével bekenem egy felvert tojással, majd 15 perc múlva, amikor az első réteg megsült rajta, újra. Ekkor rá lehet szórni némi kis vagdalt diót vagy morzsacukrot.
Nálam 40 perc alatt megsült.
1 diós koszorú, kb. 16 szelet            – 2.917 kcal / 182 kcal / 9,3 g zsír / LF30 45,8%
1 marcipános koszorú, kb. 16 szelet – 2.456 kcal / 153 kcal / 6,1 g zsír / LF30 35,8%  

jún 052007
 

Ahogy hallom, otthon már lecsengőben, de errefelé javában tart még az eperszezon. Itt az ideje a eperlekvárnak, de a rumtopf-ot is meg kell lassacskán kezdeni.

Sosem voltam nagy befőzős típus. Nem szoktam nyaranta leizzadva kétszáz üveg baracklekvárt eltenni, a lekvárfőzés nálam nem a mennyiséget jelentette. De gyakran főzök kisebb mennyiséget, épp abból a gyümölcsből, amit kedvelünk, vagy kaptunk, vagy csak úgy, egy recept miatt. Pár üveg árválkodik csupán a kamrapolcon, de gyakorta váltom őket, mert folyamatosan főzök lekvárt. Az egyszerre 3 üvegnyi mennyiség puszta elővigyázatosság és változatosság is egyben. Mi van, ha megromlik (ez még sosem fordult elő, de tényleg), vagy nem ízlik (néha vadul kísérletezgetek), vagy épp elajándékoztam. Ezért a maradék gyümölcsöt általában már felszeletelve, előkészítve lefagyasztom, így ha lekvárfőzésre támad kedvem, akkor csak elő kell kapni. Ezt a módszert követem már vagy 10 éve, és nagyon bevált, igaz, nem nagycsaládra főzök, és lekvárt is csak elvétve eszünk.
Emlékszem gyerekkoromra, ahogy szegény nagyanyám kiment a piacra, ha épp nem termett valamelyik gyümölcs a kertben, nekiállt, egész délelőtt hámozott, magozott, szeletelt, aztán elővette a leghatalmasabb fazekát, és kevert, csak kevert rendületlenül. A pincében zsákban állt ilyenkor a cukor, hogy kéznél legyen a befőzéshez. Ha kész lett a lekvár, vagy befőtt, mikor mi került épp a fazékba, szalicilt szórt a tetejére (annak volt olyan kaparós íze a torkomban), vízbe mártott fóliát tett rá és zsineggel többször átkötözte. Akkor a házban fellelhető összes takarót, plédet elővette és két napra elszállásolta az összes üveget a szárazdunsztba. Igy mondta. Aztán egy-egy lekvárfőzési nap után hullafáradtan esett az ágyba, a konyha meg néhány napig ragadt a lekvártól.

Örülök, hogy ma már nem így mennek a dolgok, mert nem is lenne lekvárunk, ha nyaranta nagy üstben, a hőségben agyonizzadva órákig kellene kavargatnom a télre való lekvárunkat.
És meg kell vallanom, a mostani csupa-gyümölcs, nem émelygős-édes, gyönyörű, friss színű lekvár is jobban ízlik, mint az az agyonfőzött, cukros massza. Ne haragudj, Mama, de így van.
Lekvárt nem mindig azért főz az ember, hogy olcsóbban kihozza. Épp olyan ez, mint a kenyérsütés.  Jó a sajátot enni, és jó vele pepecselni. Mióta meg az ipar a háztartások számára is elérhetővé tette a zselírozó cukrot, azóta gyerekjáték a befőzés!

Néhány szabályt kell, vagy inkább érdemes betartani:
Nem butaság az, hogy csak hibátlan gyümölcsöt dolgozzunk fel! Az a gyümölcs, amit már nem szívesen eszünk meg, az épp az üvegben fog megromlani, akkor is, ha alaposan felforraltuk. Ezt Murphy mondta, nem én.
Az üvegeket, amiben eltesszük a lekvárt, alaposan el kell mosni, vagyis csírátlanítani kell. Ez többféleképpen megy. Én általában beteszem a mosogatógépbe, és úgy időzítem, hogy épp akkortájt járjon le, amikor kell. Ha ez épp nem megy, akkor az üvegeket kevés vízzel beteszem a 130 °C-os sütőbe legalább fél órára, vagy amíg szükségem nincs rájuk. Egyébként ez a legbiztosabb módszer. Ha ezzel sem akarok kínlódni, akkor néhány percig a forró csap alá teszem, de előtte ilyenkor (időben) felcsavarom a boylert, hogy a víz tényleg tűzforró legyen! Ez is jó módszer, de az üveget sosem szabad eltörölgetni, kívűlről sem, megszárad az majd magától. Mindez vonatkozik az üveg csavaros tetejére is.
A lekvárt nagyjából az utasítás szerint szoktam főzni. (Eltérni nem is nagyon lehet tőle, mert annyira egyszerű.) A gyümölcsöt kisebb-nagyobb darabokra vágom, az epret például nem kell mixerrel pürésíteni sem, csak egy-egy szemet 6-8szor elvagdosni. A megfelelő mennyiségű, feldarabolt gyümölcsre ráteszem a fele mennyiségű 2:1 zselírozó cukrot, jól átkeverem, ami addigra már bőven levet enged. Felfőzöm és néhány percig lobogva forralom.
Ha alkohol kerül a lekvárba (ami tovább fertőtlenít, ezért emiatt is előnyös), akkor azt már a tűzről levéve keverjük hozzá.
Akkor előkapom a frissen csírátlanított üvegeket, egy széles aljú lekvártölcsér segítségével majdnem csordultig betöltöm és rácsavarom a tetejét. Ekkor zsupsz, a fejére állítom az üveget, és pár óráig így is hagyom. Néha meg kell forgatni, hogy a tartalma ne tapadjon a tetőre és homogén módon szétoszoljon az üvegben.

Ennyi, ezt az egészet pedig több idő alatt írtam le, mint amennyi idő maga a lekvárfőzési procedúra. Én leginkább a 2:1 cukrot használom, mert a 3:1 ugyan kevesebb cukrot tartalmaz, de ez nem áll el sokáig – na jó, nem is ez a cél.
Most néhány eperlekvárt próbáltam, de nekem mégis a teljesen tiszta eperíz ízlik legjobban. A csokoládés (ez látszik a képen hátul) izgalmas, érdekes, a marcipános úgyszintén. A rebarbaránál a gyümölcsök aránya az én ízlésemet tükrözi, még édes maradt, de nyugodtan lehet több rebarbara is, ezért citromot sem tettem bele. Grappával és whiskyvel is kísérleteztem rum helyett, de rá kellett jönnöm, hogy nem az igazi, rum és konyak a két legjobb társ a lekvárfőzésnél. Likőrt nem érdemes beletenni, mert az íze elvész a lekvárban, akkor már inkább jobb 1-2 kanál töményebb alkohol, esetleg vörösbor, de ezt egy kissé be kell redukálni.

További lekvárreceptek:
Eperlekvár zöldborssal és konyakkal (Dalla cucina)
Rebarbarás rumos eperlekvár (Gourmandula)
Maci mentás, csokoládés és vegyes eperlekvárja
Gabojsza 7féle lekvárt készített egy füst alatt
Eperlekvár hagyományos módon (Mirelle)
Eperlekvár diabetikusan (Pomme-pomme)

eperlekvar_csokolade_1_0500
Eperlekvár, gyümölcsösen

1 kg eper (vagy szamóca)
500 g zselírozó cukor (Dr. Oetker, 2:1)
2 ek rum (min. 42%)

Eperlekvár csokoládéval

1 kg eper (vagy szamóca)
500 g zselírozó cukor (Dr. Oetker, 2:1)
1 ek vanília kivonat
80 g étcsokoládé (min. 60%)

A csokoládét eltördelem és az utolsó fázisban a lekvár közé keverem, azonnal elolvad.

Eperlekvár marcipánnal

1 kg eper (vagy szamóca)
500 g zselírozó cukor (Dr. Oetker, 2:1)
2 db csillagánizs
100 g marcipán (marcipánmassza 1:1)

A marcipánt lereszelem és mint a csokoládét, a lekvárba keverem. A csillagánizst érdemes a végén kihalászni, de nem szükséges.

Eperlekvár rebarbarával

700 g eper (vagy szamóca)
300 g rebarbara
500 g zselírozó cukor (Dr. Oetker, 2:1)
2 tk gyömbér, őrölve

A rebarbarát fél cm-es darabokra vágom és először lassú hőn főzöm vagy 10 percig, amíg a rebarbara meg nem puhul. Az őrölt gyömbér ebben az esetben jobb, mint a friss.

lekváronként 3 kisüveg lesz belőle