Júl 122016
 

Tegnap pihenőnap volt a Tour-on, a vasárnapi, Andorrában véget érő szakasz után a fiúknak jócskán kijárt a pihenés az igen kemény hegyi tekerések után. Vasárnap különösen jó tévét nézni, szinte egész idő alatt követtem a versenyt, azért közben elugrottunk egy süteményre – stílszerűen biciklivel -, de a hajrára pont hazaértünk és a képernyőre tapadva figyeltük Dumoulin harcát a zivatarral.
Azt hiszem, a Tour eddigi legdrámaibb etapját láthattuk, bővebben a velo.hu oldalán lehet olvasni ITT.
Szakadt az eső, de még így is jól ki lehetett venni a környéket, ahol mi magunk is jártunk egy hónappal ezelőtt. Már tavaly is írtam az andorrai szakaszról, de most élőben is megtapasztaltuk ezt a törpeállamot. Erről még írnom kell, most azonban gyorsan jöjjön a poszt.

A mai szakasz szintén Andorrából indul, csak egy falucskával odébb, a rajt Escaldes-Engordany, a cél pedig 198 km-rel távolabb, Franciaország, Revel, a Pireneusokban. Continue reading »

aug 182010
 

Jó messzire vissza kellene most mennem ehhez a káposztához, de megpróbálom rövidre fogni hosszúnak vélt mondókámat.
Többször belefogtam már itt a blogon, miért nem szeretem a főzeléket (vagy azt, amit én annak gondolok), a paradicsomos káposztát meg kiváltképp. Egy fél bejegyzést az is megérne, mi is a főzelék, hol kezdődik egyáltalán és persze hol ér véget, főzelék-e az, amiben nincs liszt és tejföl, mert ha már itt tartunk, akkor a szicíliai caponata is főzelék, de még sem mondják annak. Hehe.

Meg arról is írnék, hogy már igen rég jártunk a Pastramiban, mert annyi jót hallottam róla. Nagyon tetszett, előtte fel is hívtam kicsi Vút és Gabojszát, mert ők is dícsérték. Gabojsza mondta, attól is függ a konyha, ki főz épp aznap. Hát én azzal indítottam a Pastramiban, hogy megkérdeztem, ki viszi aznap a konyhát. Tamás főztjét egy legközelebbi posztban agyon is fogom dícsérni, annyira finom volt. Megpróbáltam ugyanis magam is rekonstruálni, igazán jól sikerült.

Meg arról is írnék, mennyire klassz, ha egy ételt olaszosnak hívnak, mert akkor teljesen biztos lehetsz benne, hogy épp olyan, mint huszonöt évvel ezelőtt a hamburgernek nevezett, fasírozottal és üveges csalamádéval megtöltött buci, amit a Déli aluljárójában árultak talán először Pesten. Bár az sem volt rossz annak, aki nem evett előtte igazit. Én most egy ilyesmi öszvér dolgot főztem, csak hát ez sokkal finomabb, még ha se nem magyar, se nem talján. Hanem olyan olaszos :))

De amiről most tényleg írok, az a paradicsomos káposzta, amit a Pastramiban – ha jól emlékszem – párolt malac mellé adtak. Én sem malacot, sem másfajta főételmizériát nem kértem, viszont abszolút meg szerettem volna kóstolni, mert biztos voltam benne, hogy ezt én ott szeretni fogom. És tényleg. Iszonyúan finom volt, és semmi, de semmi köze nem volt a valódinak vélt, hetvenes évekbeli paradicsomos káposztához. Lehet, hogy ez főzelék, lehet, hogy nem, ezt a kérdést most nem vitatnám meg magammal. Ha nevesítenem kellenne, akkor amolyan párolt, fűszeres zöldséges egytál lenne. Hú. megvan!! Ezt most leírom egész nagyban is:
PÁROLT, FŰSZERES ZÖLDSÉGEGYTÁL, hurrá!!

Megpróbáltam ezt a káposztát is felidézni, káposzta helyett most póréhagymával és cikóriával, mivel még nem volt zsenge káposztapéldány.
Ebben a formában überel bármilyen jólsikerült menzai példányt, azt garantálom!

Paradicsomos káposzta újragondolva
Paradicsomos káposzta, itáliai módon

2 ek olívaolaj
2 db kisebb póréhagyma (120 g), vékony karikára vágva
½ pohár száraz fehérbor
2 doboz (800 g) darabos paradicsomkonzerv (Polpa di pomodoro, pl. MUTTI)
6-8 ág kakukkfű
1 fej cikória (170 g), vagy ½ fej kisebb fehér káposzta
kevés zöldségalaplé
só, bors
olíva- vagy chiliolaj a tetejére

Egy lábasban felhevítem az olajat és beleteszem a vékony karikára vágott pórét. Ha elkezd puhulni, hozzáöntöm a bort, egy kicsit redukálom, majd hozzákeverem a paradicsomot. (Szezonban érdemes friss, húsos paradicsomból készíteni, de inkább lészegény, húsos példányokat keressünk, különben sose sűrűsödik be:). Egyben mellédobom a kakukkfűágakat, ha szükséges, öntök még hozzá egy kevés alaplevet és hagyom fődögélni.
Közben megtisztítom a cikóriát, vékony szeletekre vágom és száraz serpenyőben kissé megpörkölöm. (Pirítás nélkül is mehet, de úgy nem lesz ennyire intenzív.) Hozzáadom a paradicsomhoz, összefőzöm és készre fűszerezem. Ha szükséges, alaplével igazítok a sűrűségén. Tálalásnál rálocsolok egy kevés olívaolajat és egy szelet hússal vagy enyhén pirított kenyérrel tálalom.
Természetesen zsenge káposztával az igazi.
3-4 személyre /

ápr 212010
 

Soha ennyi jóvágású, szexis, fesss repülőgépkapitányt nem láttam még, mint mostanság az aktuális helyzet elemzése kapcsán. Csak úgy ömlenek a képernyőről, valami olyan magabiztosságot és biztonságot árasztva, hogy bármikor felrepülnék velük a felhők túlsó oldalára is.

Hogy hogy jön ez ide? A férjem, távol otthonától felhívott ma este 11-kor – épp eme saláta kellős közepén voltam -. és mint már sokszor az utóbbi napokban, elmélyedtünk a hamuhelyzet elemzésén. Két nap múlva hazaérkezik, de hétvégén, ha a hamu is úgy akarja, útra kel a tengerentúlra, és ettől én nem vagyok túlságosan boldog. Akkor nyugszom csak meg, ha San Franciscobol végre bejelentkezik, hogy hello, drágám, itt vagyok:)). De addig végig követni fogom az élő repülőgépradart, és figyelem, hogy moccan-e a piciny repcsi minden percben egyetlenegy milimétert is.

Ez teljesen hülyeség, tudom. Mi már annyi repülős dolgon mentünk át, hogy igazán vehetnénk a dolgot egy kicsit lazábban is.
Volt már, hogy majdnem jégen csúszva újrastartolt a gépünk és majd ezer kilométerrel később landoltunk egy másik befogadó reptéren.
Olyan is volt, hogy nem láttuk a Himaláját és vakrepülésben indultunk lefelé. Az egész gép síri csöndben volt fél órán keresztül, mire végre elértük Kathmandu repülőterének felhő alatti térségét. Az élmény azonban örökké megmarad. Vakító napsütésben láthattuk a Mount Everest csúcsát! Nem tudnám azonban visszaadni azt a sóhajt, ami akkor végigszaladt a piciny gépen, amikor megpillantottuk a kétsávos kifutópályát.

De mesélhetnék arról is, hogyan repültünk Havannából Trinidadba. Három, igazán jóvágású, napbarnított negyvenes, napsütés, fehér ing, kék karimás sapka, Ray-Ban-szemüveg, pilótatáska (a mai napig nem tudom, minek), és be a 12-fős propelleres kis masinába. Trinidad gyönyörű, sok cukormázépület, meg miegymás, cukornád, rum, szivar és piac, na és akkor vissza Havannába. Azzal a kis repülővel, amiről azt mondta valaki, hogy még egészen fiatal, alig van csak harmincéves, bár a szovjet anyagellátás egy kissé akadozik. Azt mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mit értsen ez alatt.

Voltak kalandos hazatéréseink is. Nápolyban például szép nyugodtan elmentünk reggelizni és már csak a szállodában vettük észre, hogy épp lekéstük a repülőt. Végül is csak néhány kellemes órát töltöttünk a nápolyi reptéren, aztán irány haza, autókölcsönző, autópályák hosszú kilométerei, mire végre hazaértünk. Az egész hazaút háromszor annyiba került, mint maga Nápoly, beleértve Caprit is.

Voltunk légörvényben, amíkor a gép akár száz métert is süllyedhet egyszerre, hát nem egy kellemes élmény, az biztos. Egy csésze forró kávét kiöntöttem már így a fehér nadrágomra, azóta sohasem veszek fel repülőútra fehér holmit:) Soha nem féltem a repüléstől, de a himalájai utunk után egy kicsit jobban kapaszkodtam a férjem kezébe.

Az egyik legmegrázóbb repülős élményem azonban a földön ért, egy adott, itt meg nem nevezendő ország repülőterén. Nem részletezném, a lényeg az, hogy valószínűleg szemtanuja voltam (voltam??), hogy a gépre illegális dolgokat akartak felvinni. Mondom, a történet igggen hosszú, elég az hozzá, hogy az utunkat – már a beszálló kapunál – megszakítottuk, mivel ott helyben, felszállás előtt tíz perccel közöltem a férjemmel, hogy én ERRE a gépre bizony nem szállok fel. Nem is szálltam.
Nem volt olcsó ez a hazajutásunk sem, de a történet az egész életünket megváltoztatta.

Nem sokkal utána mesélte valaki, hogy a repüléstől való félelmet nem lehet elvenni igazán, legyen az a pókoktól való félelem, sötétség vagy a tenger mélysége. Ha valami valóban kockázatos, akkor jár a félelem. Márpedig a repülés – az.
Fogalmam sincs, hogy mitől, hogyan, valami megkattant bennem és ettől kezdve már soha nem féltem a repüléstől.

Akkor térjünk vissza újra a salátánkra. Szerintem én már mindig erre a cikóriasalátára fogok gondolni diómártással, ha a férjem éppen repül. Nem tudom, ez már csak pusztán asszociáció lesz.
Persze, ha már nélkülem kel útra az Óceán túlfelére, akkor hoznia is kell valamit! Kértem jó néhány Mario Batali szakácskönyvet, meg persze két, pontosan meghatározott típusú Levis farmert, amiket mindig a Levis Store-ban szereztünk be, potom harminc dollárért (tessék csak irígykedni, hú, ezeknek már előre örülök:), meg persze az eredeti vaníliakivonatnak, meg végre egy komplett cup-os mérőkészletnek, tudja is a fene, hogy miért nem akartam én eddig ilyet ….. na jó, nem is sorolom tovább, mi mindent szeretnék még.

Szóval a recept, az a repülős.
Cikória, (Terebess) ez maga a megtestesült egészség, de tényleg! Felfedezése a véletlen műve volt, Belgiumban egy kertész arra lett figyelmes, hogy a pincéjében a cikóriagyökér új, friss hajtást eresztett. Addig kísérletezett vele, míg végül az 1800-as évek második felében hivatalosan is bemutatták.
Tele van vitaminnal, folsavat, káliumot, kálciumot és magnéziumot is tartalmaz, bétakarotintartalma pedig alig marad el a sárgarépáétól. Étvágygerjesztő hatású, serkenti az emésztést és az anyagcserét is. Intibintartalma miatt, ami a kesernyés ízéért felelős, akár gyomorkeserűként is használható. Nehéz, zsíros étkezések után elég, ha elrágcsálunk néhány levél cikóriát és nem kell már a Bilagit.

Az enyhén kesernyés íze olyan, akár a radicchio-é, és éppen ez benne a jó. Ha valaki nem szereti, vágja ki a torzsát, ez tartalmazza ugyanis a legtöbb kesernyés illóolajat. Bár szerintem kellő ellensúlyozással igazán élvezhetővé válik. Mondjuk számomra natúron is az, tényleg nagyon finom!

Felbontottam hozzá egy üveg rozét, egy általam nem túl kedvelt Sangiovese-t, de lám, a két íz teljesen egymásra talált. Az Il Poggione egyetlen rozéja tartalmaz némi kis kesernyés felhangot (vagy csak nekem tűnt úgy??:), így remekül illett a kesernyés cikóriához.
És hogy miért a sárgabarackmag? Egyszerű! Nem volt otthon dió! Így utólag a barackmag eszméletlen jól mutatott, a férjem épp akkor telefonált, mikor pirítottam a magokat, a többit meg egyszerűen elmajszoltam a snájdig repülőkapitányok bámulása közben :)

Zsiráfos kép forrása: Airplane-Window-Pictures

Almás cikóriasaláta dióolajjal és pirított sárgabarackmaggal

Almás cikóriasaláta pirított sárgabarackmaggal

3 db (kb. 360 g) fehér cikória
2 db alma
1 db salottahagyma
2 marék (60 g) sárgabarackmag
A dressinghez
4 ek dióolaj, hidegen sajtolt
2 ek extraszűz olívaolaj (gyümölcsösebb fajta)
3 ek szőlőbalzsam (kb. 5% savtartalmú)
1 cm-nyi gyömbér reszelve
2 tk méz (most levendulaméz)
só, feketebors

1.  A cikóriát megmosom, papírtörlővel leszárítom, lefejtem a külső héját és kivágom a torzsát. Néhány lehántott levelet félreteszek a tálaláshoz. Kettébe vágom és lehetőleg hajszálvékony szeletekre szelem. Az almát megmosom, nyolcadokba, majd vékony szeletekre vágom. A salottahagymát szintén hajszálvékonyra szelem.
2.  Az egészet egy nagy tálba teszem. Közben kikeverem a dressinget, kóstolgatom, hogy elég édes-sós-savanyú-e. Úgy jó, ha markáns az íze. A dressinget összekeverem a salátával és fél órára állni hagyom.
3. Közben egy kisebb serpenyőben szárazon, közepes hőfokon (5/9) megpirítom a sárgabarackmagokat. Többször rázogatom, hogy ne égjen le, jó 10 perc alatt készen is van.
4.  Tányérra teszem a leveleket, csöpögtetek rá egy kevés mártást. Melléteszem a jól átforgatott salátát és megszórom a még meleg, pirított sárgabarackmaggal. Borsot tekerek a tetejére és meglocsolom egy pici olívaolajjal.
2 személyre /