Júl 032016
 

Lesznek még gyönyörű szakaszok a Tour-on, de tájszépségben és látványban a tegnapi biztos vezet majd. A futam a watt-tenger körülölelte Mont-Saint-Michel apátságnál kezdődött és kis falvakon keresztül a normann part szomszédságában folytatódott, egészen a Utah Beach-ig, néha lélegzetelállító kulisszák előtt. Kis dráma, Contador bukott és valamelyest megsérült, e poszt írásakor nem tudom pontosan, tudja-e ma folytatni a versenyt. A sárga trikót mindenesetre Mark Cavendish húzhatta magára, biciklis pályafutása során először.

Még mindig Normandia és Manche dépertement-ban maradunk, a 182 km-es, közel vízszintes távon a fiúk ezúttal Saint-Lô és Cherbourg-en-Cotentin között gurulnak.
A le tour szerint kemény szakasz következik: az első 52 km-en máris három komoly emelkedő, a vége pedig a szó szoros értelemben meredek. A 3 km-es szakaszon 14%-os a legerősebb lejtő. Cavendish megilletődve beszélt már arról, hogy nincsenek illuziói a sárga trikó megvédését illetően. Continue reading »

jan 012015
 

Az év első fogása, nem csak a blogon, de a való életben is. Szilveszter délutánján nem volt már időm elkészíteni, ezért éjjel gyorsan nekiálltam. Este koncerten voltunk, utána azt terveztük, hogy a városban spontán csatangolunk, és ott kapunk be valamit, ahol tetszik, majd elpezsgőzünk valahol és ott koccintunk az új évre. De nem volt szerencsénk, vagy már elszoktunk attól, vagy inkább kinőttünk már belőle :), hogy fiatalos hévvel nekiinduljunk az éjszakának, így maradt egy kis saláta egy amúgy bájos, rusztikus helyen.

A tervezett iszogatás helyett inkább gyorsan hazamentünk, felbontottunk egy üveg Amarone-t, előkaptuk a már kikészített sajtot (a férjemnek azért volt egysanda sejtése, hogy szükség lehet rá éjszaka) én pedig nekifogtam a levesnek. Continue reading »

aug 302014
 

A mai bejegyzéshez sem tudok még aktuális állást írni, messze vagyok a bázistól, tehát akit érdekel, nézze a Vueltáról szóló híreket ITT! (Ha géphez jutok, pótolom az eseményeket.)

Ahogy tegnap is írtam, még mindig az andalúz tájban gyönyörködhetünk, ma egy 207 km-es szakaszt tekernek a fiúk Baeza és Albacete között.
Ma rendhagyó módon egy kanári szigeteki receptet hoztam, de erre két nyomós okom is van! Egyrészt mondhatnám azt is, hogy épp ott van a közelben, de valójában olyan rég meg szerettem volna már mutatni ezt az egyszerű, de fantasztikus mártást, csak valahogy mindig lemaradt. Most viszont nincs mese, itt járunk Spanyolországban, a Mojo cilantro a Mojo rojo mellett (ami meglepő módon piros színű mártás) a két talán legismertebb kence, amolyan spanyol pesto. Continue reading »

aug 172011
 

Fogalmam sincs, hogy ezt a salátát illik-e még caprese salátának nevezni, azt viszont biztosan tudom, hogy nem kellene ezt ide augusztus közepén feltennem. Mégis felteszem, hisz októberben még kevesebb lenne az aktualitása.
Aki most elkezd gondolkodni azon, hogy mikor esik egybe a paradicsom, az eper és a barack érési ideje, annak juszt sem könnyítem meg a dolgát:). Rá lehet segíteni egy kicsit (az a pár szem meg igazán semmiség), ami meg is éri, mert ez a saláta rettentően finom! Epres paradicsomról volt már szó régebben, de mutatok majd egy másik salátát is.
Mostanában szinte minden nap eszem, különböző gyümölcsökkel variálom a paradicsomot. A mostaninak a koriander a különlegessége, bazsalikom helyett került bele, a szélén az a levélke csupán dekorációs elem.

Caprese saláta eperrel, őszibarackkal és korianderrel
Caprese saláta, nagyon másképp

(Insalata caprese alle fragole e pesche)

4 db nagyobb húsos paradicsom
1 guriga (125 g) bivalymozzarella
1 db őszibarack
4 nagyobb szem eper
4 ek extra szűz olívaolaj
kb. 1 ek szőlőbalzsam vagy lágy borecet
1 ek apróra vágott korianderlevél
1 ek apróra vágott petrezselyemlevél
só, feketebors

A paradicsomot és az epret kicsumázom és vékony szeletekre vágom. A barackot félbevágom, kiveszem a magját, a sajttal együtt egyenlő vastagságú szeletekre vágom. Felváltva elrendezem egy tányéron.
A petrezselymet és a koriandert megmosom, leszárítom és egészen apróra metélem. Összekeverem az olajat az ecettel, sózom, borsozom és belekeverem a zöldfűszert. A dressinget kanállal rámerem a salátára.
2 személyre /

Caprese saláta eperre, őszibarackkal és korianderrel

ápr 102010
 

Régóta észrevettem már magamon, hogy ha rákattanok valamire, azzal sodorni kezd az ár. Nem tehetek róla, viszi a kezemet, nem is tudnék ellenállni.
Ez a saláta a répamániám derekán született, pedig a sárgarépa nem kimondottan az a fajta zöldség, amiért éjszaka, suttyomban leosonva feltépi az ember a hűtő ajtaját, hogy neki bizony répasaláta kell. Az már elég kúl lenne, ha mondjuk nyúlszapukára, vagy éppen zsomborlevelű csucsorra fájna a fogam, de hát nem, a sárgarépa nem egy trendi dolog, de nekem épp ő hiányzott.

Két kiló sárgarépát elpusztítottam három nap alatt, ez azért már mond valamit, nem? Azért azt nem szeretném tudni, mit mondanak erre az orvosok, vagy éppen a lélekbúvárok. Egyszerűen jólesett.

De még jobban esett hozzá az a temérdek petrezselyem, amit belapátoltam hozzá és mellé.
A petrezselyemhez való kötődésem első tünetcsoportját pár éve vettem észre magamon. Nem úgy van ám a dolog, hogy mindenbe teszek egy kis petrezselymet, és kész. Neeem!! Az igaz, hogy szinte mindig van otthon petrezselyem, ha pedig nem lenne, bármikor kapok a sarkon, akár este is. Szórom is mindenre, de ez a normális.
A dolog azonban úgy van, hogy marékszámra teszem én mindenbe, mindennek a tetejére. Nem is csak úgy rászórva, hanem sokat. Egyszerűen végtelenül szeretem azt az összetéveszthetetlen, friss, üde, kissé kesernyés, picit csípős petrezselyemízt, ahogy szétroppan a fogaim között. Ha petrezselymet vágok föl, először a kisebb, vékony ágakat lecsippentem a vastag száráról, az már felhasználható. A petrezselyem magában nem túl illatos, szinte teljes mértékben szagtalan, de felvágva felszababulnak a rostokba rejtett illóolajak, és nagyon finom illatot árasztanak magukból. Petrus vágásánál jó pár szárat tömködök a számba is, és – ha éppen nyitva van -, fehérborral locsolgatom. A számban. Igen, a petrezselyem remekül párosul az élénk, üde borral.
Végtelenül szeretem az olyan salátákat, mint a tabouleh, ami ugye szinte CSAK petrezselyemből áll, vagy az olasz gremolata, ami szintén csupa-csupa petrus, meg még kicsit ez meg az. A petrezselyempestot is jobban kedvelem, mint az eredeti bazsalikomosat, a petrezselyem-cimkém pedig, mint zöldfűszeres hozzávaló, egyértelműen vezeti a ranglistát. Aki megnézi a képeimet, a legtöbben mindig van petrezselyem is. Valójában ennél sokkal, de sokkal többet teszek rá, de hát úgy mégsem lehet lefotózni, hogy csak egy nagy, zöld petruspacát látsz a képeken:).

A petrezselyem friss korianderrel elvegyítve pedig egyenes fantasztikus! Pici egzotikum a klasszikussal vegyítve remek párost alkot. Gyakran keverem őket, ennek pedig egyszerű oka van: a petrezselyem önmagában kevés, bármennyire is szeretem, kell hozzá még némi izgalom. A koriander viszont már túl sok, a kettő együtt – maga a tökély! Aki viszont nem szereti a koriandert, annak egy apró tipp: úgy is nagyon jó lesz, ha épp csak pár levél korianderrel vegyítjük a petrezselymet, máris érezzük azt a pici többletet.
Apró megjegyzés a magyar petrezselyemcsokorról: fogalmam sincs, hogy hazai piacokon, zöldségesnél miért árulnak olyan csenevész csokrokat. Ha kezembe veszek egy csokor összekötözött petrezselymet, ne férjen el a markomban! Az úgy a jó!
Szóval én magyar csokornagyságra írtam a receptet, de akár ennél is többet vehetünk. Úgy lesz az igazi! Hisz tavasz van!!

A sárgarépához most frissen vagdalt gyömbért tettem, hihetetlen üde és finom egyveleg lett, érdemes kipróbálni!

Korianderes-petrezselymes sárgarépakehely dióval
Korianderes-petrezselymes sárgarépakehely

300 g sárgarépa (tisztán mérve)
2 cm gyömbér, reszelve, vagy durvára vágva
20 g dió, durvára törve, pirítva
1 csokor (kb. 50 g) petrezselyem
1 csokor (kb. 50 g) koriander
A dressinghez
2 ek narancslé (lehetőleg frissen facsart)
1 szűk ek almabalzsam
2 ek olívaolaj, extraszűz
1 ek dióolaj
só, bors

A sárgarépát julienne-re reszelem és beteszem egy tálba. Hozzáteszem az apróra vágott vagy lereszelt gyömbért. Összekeverem a dressinget, kerekre ízesítem és a salátával elvegyítve jó félórát állni hagyom.
Közben megpirítom a durvára vágott diót és felvágom a zöldfűszereket.
Egy pohár aljára teszem a répasalátát, ráhintem a diót, bőven megszórom az összekevert zöldekkel, majd az egészet még egyszer megismétlem. A tetejére csorgatok egy kevés salátadressinget.
4 pohárnyi / 

Sze 292008
 

Úgy gondolom, hogy egy finom, különleges kenyér mindig jó felvezető egy emlékezetes vacsorához. Persze erre a célra bármilyen kenyeret vagy péksüteményt választhatunk, csupán az a lényeg, hogy maradandó nyomot hagyjon!

Hát, azt hiszem, ez a gyömbéres focaccia efelől biztos nem hagy kétséget:-). Hogy különleges és szokatlan, az egyszer már biztos, főleg, ha ha még a hozzávaló chiliszósszal is szervírozzuk!
Írtam már Paul Gayler könyvéről, ami eléggé megrengette a tüzes ízekről alkotott véleményemet. Azóta gyakran forgatom, és jónéhány recept is kipróbálásra vár még, ezt a gyömbéres focacciat azonban már sütöttem egy párszor. Eléggé meggondolva használom azt a szót, hogy zseniális, de ebben az esetben sem tudom ezt mellőzni: mert egyszerűen az! A lehető legegyszerűbben elkészítve, csupán friss koriander és szirupban eltett gyömbér az, amitől igazán különleges lesz ez a  focaccia. P.G. azt írja, hogy éttermében rendszeresen adja ezt a kenyeret, mint bevezető falatkát, és mindig hatalmas sikere van! Azért hozzá kell tennem, hogy aki egy kellemes vacsora céljából betéved a londoni The Conservatory-ba, az nagyjából tudja, mit várjon el – vagy ha nem, akkor magára vessen -, de aki még csak nem is hallotta Paul Gayler nevét, annak eléggé mellbevágó kulináris élményben lesz része, az valószínű!

Akkor hát térjünk vissza a focacciára.
Nem szeretnék én itt túl nagy okoskodásokba kezdeni, de hadd írjam le, hogy mindig mosolygok azon egy kicsit, ha valaki leírja, hogy a pizza-, focaccia- vagy grissinitésztát ennek vagy ennek a receptje után készítette. Isten őrízz, hogy bárki is megbántódjon ezen a kijelentésemen, de szinte minden kelttésztarecept nagyjából ugyanolyan. Azt is olvastam már, hogy valaki azért használja xy receptjét, mert az épp 40 deka lisztre szól. És ha azok az arányok mégsem jók?? :-)

Ha pontosan megnézzük a kelttészta arányait, akkor ott ugyanis ugyanolyan törvényszerűségeket találunk, akárcsak a többi tésztafajtánál. Ó, pardon, ezt tényleg túlzás lenne így leírni, méghogy törvényszerűség!!:-)) (Bár kétségtelen, hogy léteznek fizikai törvények a tésztagyúrás terén is.) Mondjuk talán úgy, hogy megszívlelendő arányok, melyeknél egy kelttésztának jó esetben sikerülnie kell. No, így már jobban hangzik, nem?:-)

Focaccia korianderrel és gyömbérrel

Ha megnézzük a liszt – vagyis a szárazanyagok – és a folyadék egymáshoz való viszonyát, akkor nagyjából azt látjuk, hogy a folyadék – vagyis a víz, tej, olaj, tojás, stb. – arányában általában 60-70 %-át teszi ki a liszt arányának. Ebből igen könnyen ki tudunk indulni. Ha 60% körüli folyadékot veszünk, akkor keményebb tésztát kapunk, 70 körül pedig már igen lágy, szinte ragadós tésztát kapunk, ez persze nagyban függ az adott, épp felhasználásra kerülő liszt minőségétől is. (Azt pedig már – Lilahangya óta – magunk is jól tudjuk, hogy még egy adott országban, egy adott malomból eredő lisztnél is mekkora különbségek lehetnek.) A felhasznált folyadékok viszkozitásáról se feledkezzünk meg, de egyszerűbb, ha mindegyiket azonosnak vesszük, habár itt lesz majd egy kis eltérés – hisz nem lehet a víz és a tojás, vagy sűrű joghurt folyékonyságát egyenlőnek venni.

A másik fontos kritérium – szerintem – a friss élesztő. Persze, tudom én, hogy a zacskós, száraz élesztő mennyire praktikus és kényelmes találmány, de sosem adja majd azt az eredményt, azt az ízélményt, amit friss társa! Ezeket tapasztalatból mondom, bár az is igaz, hogy jómagam is használok néha zacskós élesztőt. Tényleg csak vészhelyzetben. Pedig a friss élesztő maradékát le is lehet fagyasztani, és akkor mindig, de tényleg mindig van frissélesztős kelt tésztánk !! Ha frissen vesszük az élesztőt, abban jó 10 napig eléldegélnek az élesztőbaktériumok, viszont az idővel arányos módon az aktivitásuk egyre csökken. Ez azt jelenti, ha az élesztőnk már éppenséggel 6 napja (lejárati időn belül) parkol a hűtőben, már nem kapjuk azt az eredményt, mint ha teljesen frisset vennénk! Én úgy számolok, hogy 1 kiló lisztre egy csomag, azaz 50 g friss élesztőt veszek – ez pontosan elég a tészta kelesztéséhez, több nem kell! (Szerintem a gyártó is így gondolkodik, ezért ez a szabványos kiszerelés.) Sajnos nem egy receptet látni, ahol jóval több élesztőt írnak, teljesen fölöslegesen. A maradékot szépen visszacsomagolom, és zsupsz, megy a fagyasztóba. Amint szükség van rá, kiszedem, hagyom felengedni, és a fél csomag jó szolgálatot tesz majd egy újabb fél kiló liszthez. (Az is előfordult már, hogy az élesztőt pár másodperc alatt a mikróban melegítettem föl, ami ugyan a halála az élesztőkultúrának, mégis vígan túlélték:-)
Egyszerű, nem??

Szóval nagyjából minden receptet épp a fenti érvek alapján magamnak átszámolok fél kiló lisztre. Persze nem volt ez mindig így, de mára beláttam, mennyire praktikus ez a módszer. Ezért mosolygok azon – és tényleg ne értsen félre senki:-) – ha valaki ennek vagy annak a receptjét dícséri. Pedig egy másik recept talán még jobb is lehet, akkor meg csupán át kell számolni a mennyiségeket. Ennek természetesen akkor van jelentősége, ha egy adott sütőformánál valóban kevesebb vagy több lisztre van szükség.
Illetve szerintem az a fontos, hogy mindenki megtalálja a saját magának megfelelő arányokat azzal a liszttel, élesztővel, amit általában használ! Hogy most egy kanál olaj ide vagy oda, az már olyan bagatell, az úgysem befolyásolja a végeredményt!!:-) annyira.
Nem érdemes tehát a kelttésztát túlmisztifikálni.

A kezdőknek, illetve a kelttésztában bizonytalanoknak pedig azt tanácsolom, hogy ha egy tészta igazán jól sikerült, írják föl pontosan, milyen, honnan származó lisztet, melyik, mennyire friss élesztőt használtak, és milyen hőmérsékleten, mennyi ideig kelesztették a tésztát! Ha ez megvan, akkor nagy baj már nem lehet!

Akkor ilyen hosszú kilengések után újfent kanyorodjunk vissza Paul G.-hez. A könyvben szereplő arányokat ezek szerint átalakítottam fél kiló lisztre (most kivételesen finomlisztet használtam, ami a magyar BL55-nek felel meg), a recept már így szól, amúgy nagyjából hagytam mindent. Kandírozott gyömbért vettem, de akinek ez édes lehet, az öblítse le egy kicsit, úgy vágja fel.
Természetesen mondanom se kell, hogy gyömbér és koriander nélkül egy teljesen egyszerű focaccia-receptet kapunk, amit bármikor, bárhogy variálva felhasználhatunk. 

Az ízélmény, amit ez a focaccia ad, komolyan mondom, teljesen egyedülálló! Gondolkoztam is, hova postoljam, de végül is itt a helye, hisz az alap itáliai.
Az olívaolajjal elkevert chiliszósz pedig egy fantasztikus tunkoló lesz, érdemes kipróbálnia annak, aki nem idegenkedik az efféle kísérletektől.

És mint mindig, most is azt fájlalom, hogy nem nekem jutott eszembe ez az igazán merész párosítás!:-))

Focaccia korianderrel és gyömbérrel

Focaccia korianderrel és gyömbérrel

A kelt tésztához
500 g finomliszt (BL 55)
300-310 ml víz, langyosan
1 tk só
½ kocka élesztő, frissen (25 g, vagy 2 tk száraz élesztő)
4 ek olívaolaj
1 gerezd fokhagyma
2 ek kandírozott gyömbér
3 ek koriander, apróra vágva
A rávalóhoz
2 ek olívaolaj a tetejére
4 ek édes chiliszósz
2 ek növényi olaj

Először elkészítem a kelttésztát.
Egy pohárnyi langyos vízben feloldom a szétmorzsolt élesztőt, elkeverem és hagyom, hogy 10-15 perc alatt szépen habosra fusson. 
Egy nagy tálba teszem a (lehetőleg átszitált) lisztet, beleteszem a habos élesztőt, és a gyömbér és a korianderen kivételével egy ruganyos tésztát gyúrok. Ruhával lefedve langyos helyen hagyom, hogy jó nagyra keljen, de a hűtőbe is be lehet tenni, úgy tovább tart.
Ha a tészta megkelt, belegyúrom a viszonylag apróra vágott kandírozott gyömbért és a friss koriandert (lásd legalsó kép), jól összedolgozom és négy darabra vágom. Mindegyik darabot egy hosszúkás lepénnyé formálok, belisztezem az oldalukat, hogy ne ragadjanak (sütés után ettől lesznek olyan szép lisztesek) és egy sütőpapírral kibélelt tepsire teszem őket. (Akinek kedve van, egy egész tepsiformát is készíthet, bár szerintem a méretes adagok sokkal jobban mutatnak.) Mutatóujjal apró göcsörtöket nyomok bele, a tetejükre csorgatom az olívaolajat, a sütőt felveszem 50 °C-ra és zárt ajtó mellett hagyom még kelni.
Ha már jó kövérkésre keltek, felveszem a sütőt 180 °C-ra és 15-20 perc alatt készre sütöm. Úgy lesz jó, ha még nem túl pirult az oldala, akkor belül is épp foszlós marad. Kiveszem és már azon melegében harapható is!
Egy tálkában elkeverem a chiliszószt az olajjal (de a chiliszósz önmagában is maradhat) és a focaccia mellé tálalom, így mindenki csorogtathat egy keveset a falatjára, vagy akár tunkolhat kedvére, de magában, pucéran is nagyon kellemes.
4 darab focaccia /

jún 022007
 

Kárminvörös, már-már pinkbe hajló színével egyből magára vonta a figyelmemet. Dobozba zárták, de a polcon is ott kellette magát, mintha azt mondaná: “Harapj már belém!”

A carmine az általunk ismert, hagyományos endívia és a chiogga, (ennek ugyanaz a neve, mint a Velencéhez közeli kisvárosnak), az olasz endívia közötti átmenet, egy ún. vörös endívia. Küllemre nagyon hasonlít a radicchiora is, csak jóval kisebb annál. Harsogó vörös színével azonnal magára vonja a figyelmet, a neve is ezt jelenti: kárminvörös.  Nagy előnye, hogy egyáltalán nem keserű, mint híresebb rokonai, épp ellenkezőleg: kimondottan ízletes, ropogós levelei vannak. (Sőt, azt kell mondanom, hogy soha nem ettem még ennyire zamatos, ropogós salátát, amely több aromával bírt, mint egy “vacak” salátalevél.) Kicsi, mint a római saláta szívek, és két napig is eláll sínylődés nélkül. Ennyi előny mellett vannak azért hátrányai is: igen ritkán kapni, ha meg lehet, elég drága…
Nos, szert tettem egy ilyen doboz carmine-re. A dobozán a recept felkeltette a figyelmemet, habár az efféle receptek nemigen szoktak jók, vagy elég izgatóak lenni a számomra. A hozzávalók láttán azonban félretettem gyanakvásomat és úgy gondoltam, most a pontos utasítás szerint el is készítem, mert a fejemben már vizualizáltam is az ízélményt. Ráadásul minden volt a konyhában, pont úgy, ahogy a recept írta (pl. friss fűszerek, sherryecet, angol mustár) csak friss gombát kellett még beszereznem. Az eredmény egy hihetetlen érdekes, lágy, harmonikus ízű saláta lett, (ez nem utolsó sorban a köménymag, a friss tárkony és a friss koriander triojának is köszönhető) a carmine pedig biztos, hogy gyakrabban kerülne az étlapra, ha nem kérnének el a három fejecskéért 3 eurot. De azért jó, hogy lehet kapni!
A kész saláta látványa lenyűgöző, és biztos, hogy vendégek előtt sűrűn lehet vele babérokat aratni.
Mindezt azért írtam le, mivel nemcsak carmine jó hozzá – bár kétségkívül ezzel mutat a legjobban. Endíviából is el lehet készíteni, esetleg római salátaszívekből is, mivel a hangsúly a harmonikusan fűszerezett gombasalátán van. 
Ritkán használok köménymagot (főleg körözöttbe teszek, vagyis szinte csak oda), de most nagyon bejött! A nyitja pedig épp az, hogy bátran használjuk egyéb fűszerekkel, jelen esetben zöldfűszerekkel is, mert izgalmas párosításokat kapunk.

A VKF! V. fordulójára a fűszer tehát a köménymag, latin nevén Carum carvi.
Ezt a fűszert már több, mint 3500 éve ismeri az emberiség., és a legismertebb 20 gyógynövény között tartják számon. Tudta valaki is, hogy a legtöbb köménymagot a németek és az osztrákok fogyaszták? A nehéz ételekek fűszere, mivel segíti az emésztést, görcsoldó hatású, viszonylag magas a C-vitamin tartalma és még számos jótékony hatással is rendelkezik. Sőt, azt is megtudtam, hogy szerelmi bájitalokba is szívesen keverték, mert állítólag képes megakadályozni a búcsúzást… Ha pedig Zöldcsütörtökön (Húsvét előtt) köménymagos zsemlét eszünk, megszabadulhatunk a bolháktól is!

A fűszerkömény további nevei: Gernot Katzer 52 nyelven, Woxikon 8 nyelven 
A köménymagról többet magyarul a Gourmandneten, vagy az Édenkertben lehet olvasni.
Wikipedia (németül), Gernot Katzer (németül)
Wikipedia (angolul), Gernot Katzer (angolul)

Vörös saláta endíviával és gombával

Vörös endívia köménymagos gombával
(Insalata carmine e funghi al cumino)

300 g carmine (vagy endívia)
300 g champignon (lehetőleg barna)
2 db salottahagyma (vagy 1 db lila-, vöröshagyma)
1 szeletke vaj
½ mk köménymag, őrölve
1 ek tárkony, frissen aprítva (vagy 1 tk szárított)
1 ek koriander, frissen aprítva (vagy 1 tk szárított)

bors, frissen őrölve
A dressinghez
3 ek olívaolaj
1 ek sherryecet
1 tk porcukor (ízlés szerint)
1 tk angol mustár (Colman’s)

zöldbors, frissen tekerve

A carmine-t leveleire szedem, megmosom, megszárítom és egy tálban elrendezem.
A hagymát megtisztítom és vékony karikára vágom, úgyszintén a gombát is lábával együtt. Egy kis lábasban felforrósítom a vajat és alacsony hőn elkezdem benne párolni a hagymát, majd 2 perc múlva hozzáteszem a gombát és 10 perc alatt puhára párolom. (Lila- vagy vöröshagymánál több ideig kell a hagymát párolni, de érdemes ropogósra hagyni.)
Ha kész, hozzákeverem a frissen megőrölt köménymagot (még jobb mozsárban összetörni) és a felvágott fűszereket (esetleg szárított is megteszi, ha nincs más, az íze a fontos), majd sózom, borsozom. Elkészítem a dressinget (érzésem szerint 1 tk-nyi cukrot is tettem bele, de ezt elfelejtettem a főzésnél feljegyezni) és összeforgatom a gombával, majd a maradék carmine-t apróra felvágom és azt is beleforgatom. Az egészet a carmine levelek tetejére pakolom és bőven tekerek rá borsot.
2 személyre / 192 kcal / 18 g zsír / LF30 82%

Borajánlat:
Tutto Bene, Bianco Toscana I.G.T. Tenimenti Angelini, 2006
Egy igen sikeres, toszkán párosítás Chardonnay és Trebbiano szőlőből.  
Aubergine borajánlata:
Hilltop Prémium Pinot Grigio, 2004
Zamatos, lágy savakkal, finom gyümölcsösséggel rendelkező nedü